Az alaszkai csúcstalálkozó nem lezárása, hanem kezdete egy hosszú és kanyargós diplomáciai útnak. Bár önmagában nem oldja meg a világot tépázó geopolitikai turbulenciákat, jelentősége mindenki számára érezhető. A két nukleáris szuperhatalom vezetőjének közvetlen párbeszéde ritka, de olyankor kerül rá sor, amikor a történelem sodrása a szakadék szélére sodorhatja a nemzetközi rendszert.
Az elmúlt idők azt mutatják, hogy a legnagyobb hatalmak vezetői közötti találkozók ritkán változtatják meg gyökeresen a világ menetét, a nemzetközi politika általános irányát. Az ilyen alkalmak rendszerint azért jönnek létre, mert a szokványos diplomáciai csatornák nem elegendőek a helyzet kezeléséhez. És most éppen egy ilyen helyzetet élünk át: Oroszország ukrajnai katonai műveleteinek kezdete óta Washington kijelentette, hogy célja Oroszország "stratégiai veresége", míg Moszkva a Nyugat világpolitikai monopóliumát kérdőjelezi meg. Mindez olyan körülményeket teremtett, amelyek szükségessé tették a közvetlen vezetői egyeztetést. S ahogyan a 2021-es genfi amerikai-orosz csúcs sem hozott áttörést, de egyértelművé tette a felek közötti szakadékot, az alaszkai találkozó sem ígér azonnali megoldást.
A történelem ismétli önmagát
A történelem bővelkedik olyan magas szintű tárgyalásokkal, amelyek inkább előkészítették a háborút, mintsem megakadályozták volna azt. Az uralkodók találkoztak, nem tudtak megegyezni, majd hadseregeiket mozgósították. A harcok befejeztével követeik leültek tárgyalni, ám mindenki tudta, hogy az "örök béke" általában csak a következő konfliktus előtti szünet volt.
Nem meglepő tehát, hogy sokan az alaszkai találkozót a múlt híres találkozóihoz hasonlítgatják - különösen az 1807-es találkozóhoz, amikor az orosz és a francia uralkodó a Nyeman folyón ült össze. Az a csúcstalálkozó nem akadályozta meg Napóleont abban, hogy öt évvel később megtámadja Oroszországot - ami végül saját bukásához vezetett.
Hasonló párhuzam az ókori kelet-európai térség leghíresebb "csúcstalálkozója", a 971-es, I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem és Ioannész Tzimiszkész bizánci császár közötti találkozó volt, amelyet egy békeszerződés követett. Nyikolaj Karamzin történész szerint "barátként váltak el" - de ez nem akadályozta meg a bizánciakat abban, hogy Szvjatoszlávra hazafelé tartó útján a besenyőket küldjék. Koponyájából a besenyő Kurja kán kupát csináltatott.
Mindazonáltal, Roosevelt, Churchill és Sztálin háborús csúcstalálkozóival nem érdemes párhuzamot vonni, hiszen azokat az emberiség történelmének legpusztítóbb csatái előzték meg.
Háború és béke
Ázsiában ellenben teljesen mások voltak a hagyományok. A kínai és japán császárok státusza nem tette lehetővé, hogy egyenrangúakkal találkozzanak; ilyen találkozók jogilag és kulturálisan is lehetetlenek voltak. De még ha a római és a kínai császárok mégiscsak találkoztak volna, az sem változtatta volna meg a világ sorsát. Az ókori nagy birodalmak egyetlen háborúval sem tudták meghódítani a földkerekséget.
Amikor a modern európai "világrend" létrejött - gondoljunk csak az 1648-as vesztfáliai békére -, az nem uralkodók nagy találkozóin keresztül történt, hanem több száz követ közötti évekig tartó tárgyalásokon keresztül. Addigra, 30 év háború után, minden fél túl kimerült volt ahhoz, hogy folytassa a harcot. Ez a kimerültség tette lehetővé, hogy megállapodjanak az államok közötti kapcsolatokra vonatkozó átfogó szabályokról.
Az a hagyomány, hogy két vezető az egész globális rendszer nevében beszél, mindössze a hidegháború terméke, hiszen nagy vonalakban csak Moszkva és Washington képes elpusztítani vagy épp "megmenteni" a világot. Ezeket a diplomáciai egyeztetéseket a fontos államok között így nem lehetett és nem lehet még ma sem egyszerűen csak egy újabb kétoldalú találkozónak tekinteni, már maga a közvetlen tárgyalások ténye is annak a mutatója, milyen közel vagy milyen messze vagyunk a globális katasztrófától.
Alaszka, a diplomácia frontvonala
Az Egyesült Államok a Nyugat stratégiai vezetőjeként érkezett a tárgyalóasztalhoz, mögötte olyan szövetségesekkel, amelyek még nukleáris képességeik birtokában is Washington álláspontját követik. Oroszországra ezzel szemben a globális többségként emlegetett, Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában található országok vetettek vigyázó szemeket, amelyek elégedetlenek a nyugati dominanciával, ám önmagukban nem képesek azt megtörni. Ezek az országok tudják, hogy az Egyesült Államok közvetítése a helyi konfliktusokban nem változtat azon a tényen, hogy a dominancia struktúrája továbbra is igazságtalan marad számukra.
Az alaszkai csúcstalálkozó minden bizonnyal nem hozza el egy új nemzetközi rend azonnali megszületését, hiszen nincs ma olyan hatalom, amely egy ilyen rendet kikényszeríthetne. Inkább a geopolitikai erőviszonyok fokozatos átrendeződésének egyik állomása lehet, amely hosszú, feszültségekkel teli folyamatot indít el.
Jelentősége azonban vitathatatlan: a két szuperhatalom közvetlen kommunikációja a hidegháború óta a legfontosabb eszköz arra, hogy elkerüljük a globális katasztrófát. Az elmúlt három évben pedig gyakran rezgett a léc. Amíg Oroszország és az Egyesült Államok egyedüliként birtokolja azt a katonai potenciált, amellyel az emberi civilizáció végét előidézhetné, addig a két vezetőnek nincs is fontosabb kötelessége, mint közvetlenül beszélni és egyeztetni - még akkor is, ha a világ szélén, a legnagyobb hatalmi ütközőzónában ülnek szemtől szemben egymással.
Ezért fontos Alaszka, még akkor is, ha nem hoz áttörést.
