Dél-Ázsiában a víz - nem pedig hadászati fegyverek - válhat a következő nagyhatalmi konfliktus fő forrásává. A térség három vezető hatalma - Kína, India és Pakisztán - egyre feszültebb vízügyi viszonyban áll egymással, amelynek hátterében gazdasági érdekek, környezeti aggodalmak és politikai rivalizálás egyaránt meghúzódik. A térségben jelenleg zajló vízügyi események nem pusztán helyi konfliktusokat jeleznek előre, hanem potenciálisan globális biztonsági kockázatot is hordoznak.
A legújabb fejlemény, hogy Kína egy több mint 160 milliárd dollárra becsült vízerőművet épít a tibeti fennsíkon, a Jarlung Cangpo (indiai nevén Brahmaputra) folyó alsó szakaszán. A projekt célja - hivatalosan - a helyi gazdaság megerősítése és az ökológiai egyensúly biztosítása. Ám India és Banglades, mint közép- és alsó-folyás menti országok, egyre hangosabban fejezik ki aggodalmaikat az esetleges vízhozam-csökkenés és a környezetre gyakorolt hatás miatt. Az indiai vezetés különösen élesen reagált: az arunácsal pradesi kormányfő "vízbombának" nevezte a kínai projektet, amely szerinte ökológiai és stratégiai fenyegetést jelent.
A vízügyi feszültségek másik tengelye India és Pakisztán között húzódik. Az 1960-ban megkötött Indus-vízegyezmény (IWT), amely a két ország között szabályozta az Indus-folyó és mellékágainak használatát, évtizedeken át biztosította a vízügyi stabilitást. Azonban a közelmúltban, egy kashmiri terrortámadást követően India először függesztette fel az egyezmény alkalmazását. Pakisztán ezt háborús cselekményként értelmezte, és válaszul felfüggesztette az 1972-es Simla-egyezményt. Az IWT szerint India a keleti folyókat (Ravi, Beas, Sutlej) korlátlanul használhatja, míg a nyugati ágakon (Indus, Jhelum, Chenab) csak korlátozottan, főként energia- és öntözési célból gazdálkodhat.
India jelenlegi vízpolitikai törekvései - különösen az a terv, hogy egy 113 kilométeres csatornán keresztül a Jammuban és Kasmírban felgyülemlett vízfelesleget a belső államok, például Pundzsáb, Haryana és Rádzsasztán felé terelje - újabb diplomáciai vihart kavartak. Ez nem csupán India és Pakisztán között mélyíti el a konfliktust, hanem India saját tagállamai között is vízmegosztási vitákat generálhat. A kashmiri politikai csoportok és az északi államok közötti rivalizálás szintén növekvő belső feszültségeket eredményez.
A konfliktus geopolitikai dimenzióját tovább árnyalja Kína szerepe. Kína nem tagja semmilyen nemzetközi vízügyi egyezménynek, így vízmegtartási és áramlásszabályozási gyakorlatai átláthatatlanok, és könnyen destabilizáló hatással lehetnek a térségre. A kínai hatóságok világossá tették: amennyiben India folytatja a vízelterelési terveit, úgy Peking kénytelen lehet beavatkozni a régióban. E kijelentések különösen aggasztóak, mivel Kína az egyik legjelentősebb vízforrást - a Brahmaputrát - kontrollálja, amely mind Indiára, mind Bangladesre kihatással van.
A háborús retorika mellett egyes szakértők hangsúlyozzák a diplomáciai megoldás fontosságát. Rao Farman Ali, vízügyi és geopolitikai szakértő szerint az IWT nem csupán vízgazdálkodási egyezmény, hanem potenciális békeépítési platform is lehetne. Javaslata szerint egy háromoldalú egyezmény Kína, India és Pakisztán között, amely azonnali demilitarizációt céloz a Siachen-gleccsernél - amely az Indus egyik legfontosabb forrása - alapvető lenne a régió stabilitása szempontjából.
A vízügyi viták tehát túlmutatnak a nemzeti határokon és a hagyományos gazdaságpolitikán. A víz mint stratégiai erőforrás ugyanis egyre inkább a regionális biztonságpolitika részévé válik. A dél-ázsiai vízkonfliktus jövője attól függ, hogy a felek képesek-e tárgyalóasztalhoz ülni és hosszú távú, fenntartható megoldásokban gondolkodni. Az alternatíva ugyanis egy olyan konfrontáció lehet, amelynek gazdasági és humanitárius következményei beláthatatlanok - és nemcsak Dél-Ázsia, hanem a nemzetközi közösség egésze számára.
