Lehet, hogy az eredeti történetben húsvágó bárd szerepelt konyhakés helyett, de a témánk szempontjából mindegy is. Egy konferencián az egyik megoldásszállító hatásvadász előadója e kiélezett helyzettel kívánta illusztrálni, hogy vannak bizony esetek, amikor a veszélyben lévők számára a verbális kommunikáció még segélyhívási célból sem ajánlott. Azon a bizonyos szakmai rendezvényen az egységes segélyhívó rendszer iránt csillapíthatatlan érdeklődést mutató hazai és nemzetközi informatikai vállalkozók képviselői prezentálták, mit tudnak, illetve azt is, hogy amit tudnak, miért is fontos.
Ekkor értettem meg igazán, mi is az az egységes kommunikáció.
A szóban forgó szállító ugyanis azt mondta, hogy a konyhaasztal alá menekülve egy segélykérő rövid szöveges üzenet a rendőrségnek talán növelheti a rettegésbe taszajtottak túlélési esélyeit. Ám ki hallott már olyanról, hogy a rend őreinek van egy segélykéréseket sms-ben fogadó csatornája, amely ugyanúgy a szolgálatot irányító diszpécserek elé juttatja a beérkező üzeneteket, mint a hangbehívásokat.
Egy másik történetre is emlékszem e konferenciáról, azt is érdemes felidézni. Ausztráliában történt, hogy egy tinédzser leányka külön nem részletezett előzmények után eltévedt a csatornarendszerben, és végső kétségbeesésében a Facebookon chatelve értesítette barátnőit arról, hogy bajban van, és hogy ennélfogva segítségre szorul. A happy end nem maradt el, a barinők hívták a rendőröket, akik aztán épen és egészségesen kimenekítették a megszeppent leányzót a bűzös labirintusból.
Meglehet, hogy e történet egy merő kitaláció, s annak az előadónak a lázas agyában született, aki arra kívánta felhívni hallgatóságának a figyelmét, hogy az Y generáció képviselői számára a közösségi oldalak a kommunikáció elsődleges felületei. És – magától értetődően – azt is hangsúlyozta a hivatkozott előadó, hogy az általa büszkén képviselt cég olyan egységes segélyhívó rendszerrel tud szolgálni, amely alkalmas a rendőrség közösségi oldalain keletkező segélyhívó üzeneteket a diszpécser képernyőjén megjeleníteni.
Kevés olyan kritikus rendszert tudok elképzelni, mint amelyik a segélyhívásokat kezeli.
Az egységes segélyhívó rendszerre megoldással bírók konferenciája mély nyomott hagyott bennem. Üzenni könnyű, ám egyáltalán nem egyszerű elérni azt, hogy a mondandó célba találjon és elérje a kívánt hatást, reakciót.
Úgy tűnik, a vállalatok, intézmények üzleti, politikai indíttatásból, netán egyszerűen emberiességből törekednek az ügyfeleikkel, embertársaikkal való akadálymentes kapcsolattartásra. Érzik, vagy felmérésekkel, elemzésekkel megalapozottan bizonyosak, hogy a riválisaikkal folytatott küzdelemben előnyös, ha nem ők, hanem azok határozzák meg a kapcsolattartás aktuális kommunikációs csatornáját, akiket szolgálni szegődtek, akikből élnek, akikért létrehozták a szervezetüket.
Visszatérve a segélyhívások fogadására, természetes az az igény, hogy a bajba jutott választhassa meg azt a felületet, amelyen elküldi üzenetét azoknak, akiktől segítséget remél. Ha csak a beszélni időlegesen, vagy éppen születésüktől fogva képtelen embertársainkra gondolunk, elvárható, hogy a segélynyújtókat támogató informatikai rendszer alkalmas legyen rövid szöveges üzenetek, e-mailek fogadására és megfelelő kezelésére.
És ugyancsak el kell fogadnunk, hogy azok, akik életének valóságos, el- és leválaszthatatlan terei a közösségi oldalak, ha bajba kerülnek, ott keresnek segítőket. Még akkor is ezt kell tennünk, ha fenntartásaink vannak azzal kapcsolatban, ha valaki a digitális tereket egyenértékűnek tekinti a valóságosokkal.
A ma informatikusainak irigylésre cseppet sem méltó munkájában a kihívások nem látszanak csökkenni. Folyik az átállás a strukturáltról a strukturálatlanra, a rendről a valóságra.