Immáron egy hónapja használom a Microsoft új alapszoftverét, és azóta azon merengek, hogy mivé lett a világ. Nem részletezem, hogy a használat rögös útján milyen megrázkódtatásokon estem át, amelyekből szinte minden harmadik napra jutott legalább egy emlékezetes. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy beállok azok sorába, akik nyelvüket a Windows 8-on köszörülik nagy élvezettel: én most arra teszek egy merész kísérletet, hogy felfedjem, hogyan is jutottunk ide.
A Microsoft nevű cég és jelenség mindig is foglalkoztatott. Volt alkalmam alapító vezetőjét, a pulykatojásfejű Gates-t háromszor is meginterjúvolni a kilencvenes évek első felében, nemegyszer jártam a redmondi központban, s akkori szoftverarchitektjének (Charles Simonyinak) magyar gyökerei miatt - így utólag bevallhatom - kicsit büszke is voltam a szoftvercég sikereire.
Tisztánlátásomat szerencsére nem vesztettem el, ami annak is köszönhető, hogy figyelemmel kísértem és kísérem azok kommunikációját, akik képesek elemelkedni a hétköznapok földszintjétől, és akik ennélfogva sajátos, tagadhatatlanul markáns és nem ritkán első hallásra meghökkentő nézetekkel késztethetik elmélkedésre hallgatóságukat.
A mi kelet-közép-európai IT-vidékeinken is ismert, egyébiránt amerikai illetőségű Esther Dysont említem ehelyt, aki példának okáért azt hangoztatta már úgy 18 évvel ezelőtt, hogy a Microsoft voltaképpen úgy működik, mint egy virtigli kormány: évente beszedi az adót. Gondolom, nem szükséges megmagyarázni, mit is értett is ezalatt. S ha igaznak tekintjük Esther állítását - márpedig tehetnénk-e másképp? -, akkor építkezzünk rá.
Egy üzleti vállalkozás, amely éppenséggel olyan iparágban tevékenykedik, amelynek lényege a szüntelen innováció és megújulás, nagy veszélybe kerül, ha kormányokhoz hasonló viselkedésre adja a fejét. Ellustulhat, szervezete felhízhat, vezetői az első idők sikereiből azt a helytelen következtetést vonhatják le, hogy zsenialitásuk voltaképpen megkérdőjelezhetetlen.
A Microsoft először a világháló megjelenésekor rendült meg: egy olyan világ kezdett felépülni, amelyben ahhoz, hogy a felhasználók részesüljenek a digitális javakból, nem kellett, hogy a kezük ügyében lévő eszközökön feltétlenül a Windows fusson. A nyitottság és a szabadság digitális terében nem juthatott uralkodó szerep a redmondi központú világcégnek.
Szerény véleményem szerint a második megrendítő erejű ütést a Ballmer által vezetett cég akkor szenvedte el, amikor az Apple megjelent az első iPhone-nal, illetve később az iPaddel. Ekkor döbbentek rá ugyanis a széles néptömegek, hogy egyáltalán nem kizárt olyan számítástechnikai eszközöket kifejleszteni és százmilliós darabszámban piacra vinni, amelyeknek kezeléséhez nem szükséges előtanulmányokat végezni. Mi több, a felhasználót furcsa, korábban efféle foglalatosságokkor soha át nem élt érzés kerítheti hatalmába az „i” eszközöket érintve: élvezi, hogy használhatja.
És ideidézem most Esther egy másik érdekes és mellbevágó mondását: adják a szoftvert ingyen! Ha jól emlékszem, egy ERP szoftvergyártó vállalat konferenciáján hallottam ezt tőle még újságíróként, és bevallom, nehezen bírtam megemészteni a hallottakat. A magam módján meg is emlékeztem erről később egyik írásomban, mondván, hogy bolond lyukból bolond szél fúj.
A nyílt forráskódú szoftverek előretörésével - a szerveroperációs rendszerektől egészen az irodai szoftvercsomagokig - voltaképpen megvalósulni látszik Esther követelése, ami talán a harmadik nagy csapás a Microsoftra.
Arról értekeztem a kilencvenes évek közepén, hogy a Windows NT járványszerűen terjed. Ma már más időket élünk.
Termékszegmenseinek többségében elvesztette relevanciáját a Microsoft.
A Windows 8 csupán a problémajéghegy csúcsa. A Microsoft felső vezetése számára a feladvány rendkívül összetett. Egyszerre kellene az üzleti eredményeken javítani és a fontos termékszegmensekben megvívni a csatákat a jobb piaci részesedésért, egyszerre kellene a kormányszerű működésből visszaállni az innovációkon alapuló fejlődésre - és visszanyerni a felhasználók százmillióinak szimpátiáját.