Említésre méltó közvetlen tapasztalattal rendelkezvén az egyik vezető egészségügyi intézmény egyik osztályának a működéséről, nagy érdeklődéssel követem, miként törnek be a megelőzés és gyógyítás világába, helyezik azt teljesen új alapokra az infokommunikációs technológiák, megoldások.
Az egészségügyi innovációk egyik nagy csoportjával alkotóiknak az a nyilvánvaló célja, hogy az ember egészsége a lehető legkisebb eséllyel kerüljön veszélybe, vagy ha a veszély fennáll valamely hajlam, korábban azonosított állapot miatt, akkor az összeomlás közeledtét még időben előre jelezzék. A távérzékelés, távdiagnosztika alkalmazási körébe tartozó megoldások örvendetes terjedése egyúttal nagyságrendekkel bővítheti azoknak az adatoknak a mennyiségét, amelyek alapján - megfelelő elemzésekkel - betegségek kezelése tehető hatékonyabbá, eredményesebbé.
Nem gondolom, hogy messze az idő, amikor rendelkezésre állnak majd a megfelelő eszközök és rendszerek az emberek alapvető életfunkcióinak a szakadatlan, de az életminőségen egy szemernyit sem rontó, lényegében tehát észrevétlen monitorozására. Nem gondolom viszont azt sem, hogy a tömeges alkalmazás a közeli jövőben megvalósul: nem azokat az időket éljük határon innen és túl.
Bizonyosra vehető, hogy a gép által felállított diagnosztika pontossága hamarosan meghaladja majd a legképzettebb doktorokét is. Egyes források szerint tudásuk karbantartása érdekében az orvosoknak hetente legalább 160 órát kellene fordítaniuk a legújabb kutatási eredmények megismerésére, miközben, éppen az infokommunikációs megoldások gyorsító hatása miatt, a kutatási eredmények mennyisége is sebesen növekszik. Az emberi agy teljesítménye pedig változatlannak tetszik: egy orvos tudásának mindössze 20 százalékát képes aktivizálni, amikor kialakítja a diagnózist és dönt a páciens kezelésének mikéntjéről.
A jövő orvosa a gép segítségét nem csupán a diagnózis felállításában veheti majd igénybe. Szót kell ejteni a robotokról is, amelyek a monitorozástól egészen a műtétig vehetnek át az embertől gyógyító feladatokat. Nagy kérdés számomra, hogy az orvosokat képző intézmények hogyan alkalmazkodnak majd a gyógyítás technológiai környezetének változásaihoz.
Azt gondolom, eljött az ideje, hogy a technológia kihívásaira az egészségügyi oktatás felső szintjein is megfogalmazzák a helyes válaszokat.
Elsőséget élvez az egészségügyben az emberi élet megmentése, amiből az is következik, hogy a közvetlen életveszély elhárítását, elkerülését szolgáló megoldásoknak van mindig nagyobb esélyük a gyors alkalmazásra.
A bevezetőmben leírt bizarr látomás valósággá válásának tehát egyelőre igen csekély a valószínű sége. Pedig, nem azért mondom, mert az én fejemből pattant ki, igen érdekes ötletnek tartom. Akkor gondoltam arra, hogy mi lenne, ha a műtéteket videóra rögzítenék és a felvételt megkapnák a páciensek (vagy rosszabb esetben a hozzátartozóik), amikor a műtőben feküdtem egy vagy két hatalmas, kör alakú fekete-fehér képernyő alatt és a vérembe adagolt indikátorfolyadék hatására lassan, de biztosan kezdtem elveszteni a valósággal való kapcsolatomat (és néhány órára a memóriámat).
Imádkoztam, és néha e furcsa elképzelésbe kapaszkodtam. Hallottam a műtétet végző orvos rendelkező hangját, éreztem, hogy nagyokat taszajt az asztalon, amelyre rögzítettek, és úgy tűnt, a dokiból kiszakadt egy számomra ott és akkor különösnek tűnő kiáltás: "Ez a fostalicska gép!"
Ma már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a műtőben lévő szerkezetek egyikére vonatkozó megjegyzése valóban elhangzott-e, vagy csupán az én fura látomásom egyik pillanata rögzült ilyen mélyen az akkor éppen egy időre összeomló emlékezetemben.
