Június elején Párizsban Mathias Cormann, az OECD főtitkára összegezte a helyzetet a tagállamok kereskedelmi miniszterei előtt: a globális acéltermelési felesleg 2028-ra elérheti a 745 millió tonnát - ez 319 millióval több, mint amennyit az OECD összes tagállama együttesen termel. A felesleg forrása szinte kizárólag azonosítható: a kínai acélgyárak 2024-ben eszközarányosan átlagosan tizenötször annyi állami támogatást kaptak, mint a versenytársaik a világ többi részén. Ez az arány egy évvel korábban még tíz az egyhez volt. Kína acélexportja tavaly rekordot döntött: 131 millió tonna hagyta el az országot - több, mint amennyit az Európai Unió egész évben termelt -, és ezzel Kína a globális acélexport 41 százalékát uralta.
Bezárnak a német és francia üzemek
A számok mögött konkrét gyárbezárások állnak. Marie Jaroni, a Thyssenkrupp Steel Europe vezetője decemberben leállította az elektromos acél gyártását Németországban és Franciaországban, az olcsó ázsiai importra hivatkozva. A vállalat korábban 11 ezer munkahely megszüntetését jelentette be. Az ArcelorMittal ugyanekkor visszavonta hidrogénalapú üzemeinek európai beruházási terveit - az energiaköltségek és a kiszámíthatatlan szabályozási környezet miatt. Két óriásvállalat, két hónap, és az európai zöldacél-átállás menetrendje máris csúszik.
Az európai válasz: fal, vám és eredet-szabály
Karin Karlsbro svéd liberális EP-képviselő - nem éppen protekcionista hírében álló politikus - tavasszal mégis az új európai acélvédelmi intézkedés kidolgozásának élére állt. Május 19-én az Európai Parlament elsöprő többséggel fogadta el a javaslatot: a vámmentesen behozható acél kvótája közel felére csökken, 18,3 millió tonnára, és a feletti mennyiségre július 1-jétől 50 százalékos vám lép életbe.
A szabályozás egyik legfontosabb technikai eleme az úgynevezett "olvasztás és öntés" szabály, amely kötelezi az importőröket arra, hogy megnevezzék azt a kemencét, amelyben az acélt gyártották. Ez az átláthatósági követelmény azért vált szükségessé, mert az OECD adatai szerint a kínai gyárak 2025-ben háromszor annyi félkész acélt szállítottak Délkelet-Ázsiába, mint korábban - ahol azt átdolgozták, és így már olyan termékként érkezett Európába és Amerikába, amelyre a vámok nem vonatkoztak.
A paradox áldozat: a török acélipar
Az intézkedés egyik leginkább ellentmondásos hatása Törökországra nehezedik. Veysel Yayan, a Török Acéltermelők Szövetségének főtitkára januárban számolta ki, hogy az új kvóta akár 60 százalékkal csökkentheti Törökország acélexportját az EU-ba. A török ipar helyzete azért különösen fájdalmas, mert az ottani gyárak szinte semmilyen állami támogatást nem kapnak, hulladékfémből és elektromos ívkemencékkel dolgoznak - és évek óta ugyanattól a kínai importtól szenvednek, amelyet most az EU is ki akar zárni. Fuat Tosyalı, a Tosyalı Holding vezetője szerint az EU szénhatár-kiigazítási mechanizmusa (CBAM) ráadásul tonnánként további 60 eurót tesz a török acél európai árára.
Yayan attól tart, hogy a szorosabb európai kvóta után a kiszorult kínai acél Törökországban fog landolni - és ezzel a hazai piacon is tovább rontja a helyzetet.
Mi köze ennek a technológiához?
Az acélipar első pillantásra nehéziparnak tűnik - valójában az egyik legsűrűbben digitalizált szektorról van szó. A modern acélgyártás prediktív karbantartást, AI-alapú minőségellenőrzést, robotizált anyagmozgatást és valós idejű energiamenedzsmentet jelent. Az európai gyárak versenyhátrányát részben éppen az magyarázza, hogy a zöldátálláshoz és a digitális modernizációhoz szükséges beruházások töredékét sem tudják az állami támogatásokkal élő kínai versenytársakéhoz mérni.
Az ArcelorMittal visszavont hidrogénüzemeinek esete ezt illusztrálja a legjobban: a technológia megvan, a szándék megvolt, de a gazdasági egyenlet - drága európai energia, olcsó kínai acél a piacon - nem zárható. A kereskedelempolitika és az ipari digitalizáció ebben az összefüggésben elválaszthatatlanok egymástól: hiába a legokosabb gyár, ha az alapanyag ára mesterségesen alul van nyomva.
