Egy új genetikai kutatás eredményei szerint a ma magyarul, finnül és észtül beszélő népességek genetikai örökségének jelentős része egy olyan ősi szibériai populációhoz vezethető vissza, amely körülbelül 4500 évvel ezelőtt élt a közép- és kelet-ázsiai Altaj-hegység erdős sztyeppéin. A Nature tudományos folyóiratban július 2-án publikált tanulmányban kutatók 180, az őskőkortól a bronzkorig Észak-Eurázsiában élt ember genetikai állományát elemezték, majd ezeket az adatokat összevetették több mint 1300 korábban feltárt ősi genommal és mai emberek genetikai mintáival.
Az eredmények alapján a kutatók azonosítottak egy ősi genetikai csoportot, amelyet Yakutia_LNBA néven neveztek el. Ez a genetikai mintázat egyértelmű kapcsolatban állt a mai uráli nyelvcsaládhoz tartozó népekkel. Az uráli nyelvek közé több mint húsz nyelv tartozik, de a legismertebbek az észt, a finn és a magyar. Ezek a nyelvek különleges helyet foglalnak el Európa nyelvi térképén, mivel gyökeresen eltérnek a környező országok indoeurópai nyelveitől. A kutatás vezetője, Tian Chen Zeng, a Harvard Egyetem humán evolúciós biológia szakos doktorandusza szerint a Yakutia_LNBA az egyetlen olyan kelet-ázsiai genetikai komponens, amely a szinte minden ősi és mai uráli nyelvű populáció genetikai örökségében jelen van, míg az indoeurópai nyelvet beszélő szomszédos népességekben ez szinte teljesen hiányzik.
A kutatók által vizsgált emberek, akik a késő újkőkor és a korai bronzkor között éltek Szibériában, valószínűleg az úgynevezett Ymyyakhtakh-kultúrához tartoztak. Ez a kultúra fejlett kerámiatechnikával, bronzeszközökkel, valamint kőből és csontból készült nyílhegyekkel rendelkezett, és nyomai körülbelül 4000 éve dél felé, az Altaj-Szajan régió erdős sztyeppéi felé is eljutottak. A kutatók szerint nem kizárt, hogy a Yakutia_LNBA genetikai komponens ilyen módon - a kultúra terjedésével együtt - jutott el Nyugat-Eurázsiába, és így kapcsolódik az uráli nyelveket beszélő népek őseihez.
A genetikai adatok arra is utalnak, hogy az ősi Yakutia_LNBA csoportok patrilineáris, vagyis apai ágon szerveződő társadalmakban élhettek. Ez a következtetés a Y-kromoszóma mintázatokból vonható le, és fontos adalék lehet az ősi közösségek társadalmi szerkezetének megértésében.
Ugyanakkor a nyelv és a genetikai örökség közötti kapcsolat értelmezése tudományos kihívásokkal jár. A genetikai összetétel önmagában nem árul el semmit arról, hogy az egyén milyen nyelveken beszélt, vagy melyik nyelvet tekintette elsődlegesnek. Catherine Frieman, az Ausztrál Nemzeti Egyetem régésze rámutatott, hogy a múltban élt emberek valószínűleg több nyelvet is beszéltek, így a nyelvi terjedés folyamata sokkal összetettebb lehetett annál, hogy azt pusztán genetikai mintázatokkal leírjuk. Bár a tanulmány nem tér ki részletesen a többnyelvűség kérdésére, Zeng szerint rendkívül valószínű, hogy az ősi populációk több nyelvet is használtak, és a nyelvi változások gyakran együtt jártak a migrációval vagy új nyelvi csoportok integrációjával, ami végső soron genetikai nyomokat is hagyhatott maga után.
Összességében a tanulmány új és fontos adatokkal szolgál az uráli nyelvű népek őstörténetéhez, különösen az ősi kelet-eurázsiai kapcsolatok feltérképezésében. Bár a genetikai mintázatok nem jelentenek közvetlen bizonyítékot a nyelvi öröklődésre, a Yakutia_LNBA örökség ígéretes genetikai indikátorként szolgálhat az uráli nyelveket beszélő közösségek nyugat felé történő elterjedésének rekonstruálásához.
