A Dolgok Internete (Internet of Things, röviden: IoT) szókapcsolattal jellemzett trend emlegetésekor az ember könnyen elragadtathatja magát, ha nem gyakorol önmérsékletet. Minden elem már évtizedek óta rendelkezésre áll, csak valahogy mostanság kezd összeállni a koncepció, a vízió: a saját IP-címmel rendelkező eszközök összekapcsolása mindenféle célból. A finomságokra ügyelő dologológusok hangsúlyozzák, hogy a Dolgok Internete más, magasabb minőséget képvisel, mint az M2M, vagyis a Machine-to-Machine reláció. (Ennek tisztázásáról most hely hiányában lemondok.)
Számomra az nem kérdés, hogy az IoT világában az alkalmazások és szolgáltatások teljesen új nemzedékei születnek meg. Korábban el sem képzelt módon változhat meg életünk és a társadalmaink számtalan folyamata. Az optimisták szerint e változás természetesen pozitív értelemben veendő. (Pedig nem nagy képzelőerővel is olyan negatív IoT-jövőképet lehetne rittyenteni, hogy csak úgy zörög – ami egyébiránt előrevetítené egy új szállítóterület kibontakozását, az „IoT security”-ét.)
Engedje meg a nyájas olvasó, hogy ezúttal ne az általánosságok globális szintjén folytassam a merengést, hanem a mi lokális rögvalóságunk hepehupás talaján. Az foglalkoztat, hogy vajon a mi szakmai társadalmunk – kutatótól a fejlesztőn és innovátoron át az infokommunikációs profiig – miként veheti ki részét az IoT adta lehetőségek hazai kiaknázásából – mindannyiunk javára és épülésére.
(Érintettségemet nem tagadom: a közelmúltban alkalmam volt foglalkozásszerűen fókuszálni olyan dolgokra, amelyek nem állnak messze e dolgozatom témájától.)
Azt gondolom, hogy észnél kell lennie annak, akinek módjában áll vállalkozásával belépni e területre, vagy akinek az a feladata és felelőssége, hogy eldöntse, a fejlesztési forrásokat milyen projektekhez irányítja.
Ugyanis az a helyzet, hogy az IoT területe bővülőnek és határtalannak tetszik, hamar eltévedhet rajta egy óvatlan startup. A fejlesztési pénzek után ácsingózók számára viszont pont ez a definiálatlansága, növekvős mivolta teszi vonzó vadászterületté a Dolgok Internetét. Szexibbnél szexibb projektek álmodhatók meg, építhetők fel, amelyek megvalósításával az uniós pénzek tüchtig krematóriumai társadalmi haszon nélkül tüntethetik el a beérkező összegeket.
Úgy látom – mélyen egyetértve néhány e szegmensben jártas szakértő ismerősömmel –, hogy a szinte azonnali belépés lehetőségével és a szinte nulla üzleti kockázattal kecsegtető szint nem a kutatás-fejlesztés, hanem a rendszerintegráció. Itt a rendszerintegráció alatt pontosan azt értjük, amit az aranykorban és ma is értünk az informatika világában: meglévő, más cégektől vásárolt alkotóelemekből rendszerek megalkotása a felhasználó vállalkozás, intézmény igényei szerint és a rendszerek átadása a felhasználó vállalkozásnak, intézménynek.
(Megjegyzem, hogy igyekeztem az előző állítást úgy megfogalmazni, hogy igaz legyen arra az esetre is, amikor a felhasználó vállalkozás, intézmény mások igényeit elégíti ki az elkészült rendszerrel, akár felhőből is.)
Az a tény szól a rendszerintegráció mellett, hogy megvásárolható a piacon (a világpiacon, tehát egyetlen kattintásnyi távolságra) a korábban emlegetett elemek nagy többsége. Ráadásul ezek az elemek olyképpen vannak kitalálva és elkészítve, hogy simán csatlakoztathatók legyenek mindenféle rendszerekhez.
Igen, az alkotó elemek szintjén is bőven van tér az újdonságok számára. Kutatásaim alapján azonban azt bátorkodom állítani, hogy egyelőre olyan vállalkozóból van kevés – nemcsak hazánkban, hanem csaknem mindenütt sárgolyónkon –, aki az elvárt minőségben és megfizethető áron képes az IoT világába sorolható fejlesztések, rendszerek megvalósítására.